Alig múlt el néhány nap szeptember óta, úgyhogy itt az ideje frissíteni egy kicsit a blogot. Pláne, hogy már csak százötven (meg néhány) nap van hátra a nagyatádi hosszú napig, július 30-ig. Mármint az Ironmanig. Még elég messze van ahhoz, hogy ne tűnjön ijesztőnek az egész napos sportolás lehetősége, de elég távol van már a tavalyi, ahhoz, hogy ne roskadjak össze az emlék súlya alatt. Most még azt gondolom, jó ötlet volt benevezni újra. Most még fel lehet vágni, hogy aszongya: „Ja, indulok az Ironmanen.” Csaposnak nem érdemes mondani, tesz rá. Elkéri a sör árát.

Addig jár az ufó a kútra...

Furcsa, de minden hosszú távú verseny után az az érzésem, hogy csak úgy elröppent. Nem tudnám megsaccolni, hogy milyen rövid idő alatt hussant el az a 100-200 kilométer a kerékpár nyergében vagy az a 40 kilométer a főváros útjain, a lényeg, hogy gyorsan. Lehet, hogy elrabolnak közben az ufók, és kiesik az idő. Ezt a tudományos magyarázatot azonban egyelőre elvetem. A lényeg, hogy a hosszú órák visszatekintve nem tűnnek hosszúnak. Közben vannak percek, amikor vánszorogni látszik az idő, de ez csak egy kis cukorprobléma. Ami ugye akkor lép fel, ha az ember nem áll meg a falusi kisboltnál Fruttiért. (Ami már nem a régi. De én se vagyok az. Szerintem most már nem tudnék megenni két csomag Fruttit egy ültő helyemben.)

Amikor megpróbálom a versenyeket kibontani a tömörített változatból, csakis egy-egy masszív emlékkel tudom kizippelni őket. De azzal kiválóan. A tatrytour.zip-emet simán megnyitja az az emlék, amikor egy derék és segítőkész autós elütött, miközben az anyósülésről frissítőt adott nekem az utasa. Elestem, egy busz éppen hogy elment a fejem mellett, az autó vezetője meg hevesen tukmálta rám a biciklimet. Nem volt sok kedven felülni. Némileg kedvem szegte a perecelés, pláne, hogy még 130 kilométer volt előttem, hogy visszaérjek Zakopanéba, ahonnan indult a Tátra körüli bringaverseny. Néhány órával később már jókat röhögtem magamban a történteken: amikor feltápászkodtam a baleset után, azt kajabáltam az autós arcába, hogy Elüccbazmeg, hát elüccbazmeg????!!!! Megszeppenve nézett rám, de amikor látta, hogy a horzsolásilag se vagyok nagyon eleresztve, megnyugodott. És érdeklődve hallgatta óbégatásomat a szlovák.

Vagy ott van a tolnaiévadnyitó.zip. Az a nyolcvan kilométer a maga lassúságában is eltelt gyorsan, de ha kitömörítem, máris kevésbé szürke élmény, mint amilyen az idő volt a rajtnál. Úgy hat évvel ezelőtt. Elmentünk Tolnába egy márciusi reggelen, biciklizendő egy kicsit. Halvány formámat tovább sápasztotta, hogy lázas, megfázásos tünetegyüttest tudtam magam mögött. Nekiindultunk rádiós barátommal a dimbes-dombos pályának, és küzdöttük előre magunkat, ahogy erőnkből futotta. Alighanem az látszott rajtunk, hogy loptuk a kerékpárokat, csak lusták vagyunk tolni. De eljött az a pillanat is, amikor toltam. Volt egy hosszú (egyébként nem igazán meredek) emelkedő, ami legyőzött. Gondoltam, egy életem, egy halálom, én biz’a föltolom a biciklit. Barátom a következő dombtető alatt megvárt, amikor látta, hogy közeledem, fölült a bringájára, és elindult. Volna. De az emelkedőn az sem volt könnyű. Becsatolt lábbal eldőlt szépen, mint a zsák. Eltekertem mellette, kérdeztem, minden rendben van-e, mert akkor nem szállok le. Minden rendben volt, az energiazselé pukkant csak ki, ami a mezének a hátsó zsebében volt. (A cigi mellett.) A kipukkant zselé igazán vicces, ha nem az én zsebemben folydogál.

Ez volt az a verseny, ahol belekeveredtünk valami falucska ráérős lakosságába. Kint állt az egész falu az út mellett, és szurkolt. Asszem mindegy volt nekik, mi ment arra, ők szurkolóként viszonyultak hozzá. Sajnos nem csaj a hajrát ismerték, és a szurkoló nem mindig biztatja a sportolót. Szóval. Berobogtunk a faluba, meredek lejtő végén éles balkanyar jött, ami emelkedőbe vitte az utat. A kockázatkedvelő forgalomirányító felmérte, hogy úgyse tudunk megállni, így intett a helyközi busznak, hogy jöhet. Nem akartunk kárt tenni masszív testünkkel a védtelen buszban, fékcsikorogva megálltunk, le kellett szállni. Öt méterre állt a szurkolók tömege. Nehogy már azt higgyük a rádiós fiúval, hogy nem vettek bennünket észre, így szólottak hozzánk mind a százan: Na mi van bammeg? Mér nem tekertek, mint a többi?
Igyekeztünk megőrizni a méltóságunkat vagy legalább a látszatát.  Ekkor viharzott el mellettünk az elit kategória mezőnye, fölfelé is gyorsabbak voltak, mint mi lefelé. (Nekik más útvonaluk volt, azért kerültünk eléjük.) Mielőtt fölültem volna a bringára, leváltottam a könnyű fokozatra, hogy el tudjak indulni. Ehhez kellő lökést adott a tömeg, ami ekként öntött lelket belénk: Gyerünk má’! Mi lesz má’? Elment má’ mindenki, bammeg! Sikerült elindulnom, az éter ura barátom kudarcot vallott, mert ő nem váltott vissza. Így gyalog, bringát tolva igyekezett felfelé az emelkedőn. Legalább volt ideje hallgatni a falut: Mér nem ülsz föl? Fáradt vagy, heee?

Ilyen helyzetekben jöhetnének azok a nyomorult ufók.

Mielőtt ott folytatnám, ahol abbahagytam, egy kicsit elkalandozok másfelé. Mert ugye nem csak Ironmanből áll a világ, van a bolygón felmaraton is. Nem beszélve arról, hogy Kecskeméten is túlesett a hobbifutó-közösség az évadzáró futáson, a Hírös Félmaratonon. Ezen is több táv van, úgyhogy, amikor megkérdik az egyszeri versenyzőt, hogy hát mennyi még a huszonegy, az olyan piskóta, mint én azt válaszolja, az bizony csak tizennégy.

Az Oscar-díjas Boronkay The Gun Péter

No, de kezdjük a közepén, mert az elején úgyis csak a gyors gyerekek kapnak levegőt, mögöttük csak lihegés terem és a bottal ütés, amikor a sáros nyomukba lép a zember. Így volt ez a Hírösön, szeptember harmadik vasárnapján. Esett az eső egész éjszaka, úgyhogy azt gondolhatta az ember, hogy triatlon világbajnokság lesz Budapesten. Úgy látszik, ha a paratriatlon magyar ásza, Boronkay Péter sportolni akar, megnyílnak az ég csatornái. Amikor a vb hajnalán felkeltem ötkor, hogy felkerekedjek megnézni a Boronkay gyereket meg a többi barátot, úgy ömlött az eső, hogy kénytelen voltam visszafeküdni aludni, és azt álmodni, hogy első lesz. Az is lett, de azt nem mondhatja, hogy nem egy vizesnyolcas, mert róla is szakadt, meg rá is. De neki nyolc, milyen az idő.

Mint mondtam, ez hagyján, mert én nem álltam rajthoz, de a Hírös Félmaratont kétharmad íziglen érzékelni terveztem.  Már szombaton is idegesített az eső, amikor a kocsmában Boronkay háta mögé pillantva láttam, hogy nemcsak én ázom el a sörtől, hanem a népek is az utcán. Persze a pályának az a 10 milliméter csapadék nem számított, úgyis dagonya lett volna. Az eső a vasárnapi futáson annyi időre állt el, míg Boronkay veltmájszter – mikrofonnal a kezében, Oscar-díjas alakítást nyújtva – eljátszotta a startpisztolyt. (Mondta: Rajt!). Aztán futottunk. Magam egy 1:07:21-et a 14 klikken, így a nem túl erős mezőnyben bronzérmes lettem. Szerencse, hogy esett, így nem jöttek oda a rajongók, hogy lekézjegyeljem a papírjukat.

The Oscar goes to Boronkay Péter (in motion picture The Starter, as The Gun). Ezúton is gratulálunk a sikerhez, és további esős időjárást mindenkinek!
Remélem, Petya nem jön fel a szeptember 26-ai pesti-budai maratonra, mert én száraz időben is szeretek futni.

No, kérem. Ott hagytam abba, hogy rövidesen megírom, milyen is volt az Orfűman. Ezt majd valóban megírom, de a hosszas blogbejegyzési szünet következményeként egyelőre át kell ugranom a nyarat.

Így érkezünk el augusztus közepére, Nagyatádra. Szerencsés véletlen, hogy ott is éppen triatlonos erőpróba volt, így ezúttal is sporttárgyú a blogintás. (A szerző nem tudta nem meghallani a szerény, de lelkes olvasótábor skandálását: Blóóóóógints, Csabi! És mit tehet mást a felszólított, ír.) A nagyatádi vendéglátósok nagy örömére ezúttal is több ezer ember érkezett a hosszú távú triatlonversenyek magyar fővárosba. A szállodások meglehetősen hisztérikus telefonokat bonyolítanak ez időtájt, ugyanis mindig akad olyan nyomorult, akinek nincs szállása, viszont reménykedik. Tudjuk, mi hal meg utoljára…

A felhőtlen kacagások napja (fotó: Kákonyi Áron felvétele)

Nagyatádra megérkezve magamhoz vettem a rajtcsomagot, beszereztem egy rajtszámtartót, így le kellett mondanom a gatyagumisok klubjában meglévő tagságomról, de lélekben mindig velük maradok, ezt megfogadtam. Hiába kapaszkodtam fel a menők közé, sosem fogom elfelejteni, hogy egykor gatyagumival rögzítettem a rajtszámomat. A 281-es számot kaptam, alatta ott díszelgett az Ökimov felirat. Lehet, hogy jobb lett volna valami egyszerűbb nevet felíratni, mert egyik-másik kedves szurkolónak nehézséget okozott elolvasni. De ezt nem lehetett előre látni. Mint ahogy azt sem, hogy úszás közben csak húsz-harminc méternyi lesz a látótávolság.

És ha már így szóba hoztam, oda is hajtom a naptárt augusztus 14-ére, és az órát felhúzom csörgőre. Fél négy, fel kell kelni! Egész jól, rossebezésmentesen sikerült felkászálódni.  Nem mondom, hogy csupa gyönyörűség nekilátni még egyszer végignézni, hogy megvan-e minden, de az idegeskedés nem kerített annyira hatalmába, mint más versenyek reggelén. Úgy tűnt, megvan minden, amire szükség lehet napközben, míg azt a 3,8 kilométert leússza az ember, hogy legyen étvágya enni valamit a 180 kilométer kerékpározás előtt, aminek a fáradalmait egy maratoni futással kiválóan ki lehet pihenni. Hűtőtáska, kis táska, nagy táska, pumpa, egy-két hektó ásványvíz és izotóniás ital, bicikli: autóba be, autóra fel, ködlámpa be, indulás. Míg Gyékényesig eltapogatóztunk a ködben és hajnali sötétben, csendben azon izgultam, hogy ne legyen szar idő. Este tizenegyig nem is volt, akkor szakadt le az ég. Néhányan még kinn voltak a pályán, de ők már aligha bánták. Gondolom, tizenhat óra testedzés után már könnyen beletörődik az ember mindenbe.

De hadd lépjek vissza reggel fél hatra. A gyékényesi parkolóban már százával állnak a kocsik, készülődik a nép, hogy hét órakor vízbe vesse magát. Mindenütt kerekekkel lézengő ritterek, akik mint szerepet tévesztett utasok biciklicsatlakozásra várnak. Sokan banánt majszolva ténferegnek fürdőgatyában, biciklisisakkal a fejükön. Én rájövök, hogy nem szabályosan ragasztottam fel a bringára az egyik rajtszámot, de aztán a versenybírók mégse vernek meg. Jó tettük fejében találtam nekik egy szemüveglencsét, keressék csak a gazdáját. Gyorsan múlnak a percek, azon kapom magam, hogy az In Zaire-t hallgatom a tóparton, márpedig az nem sokkal rajt előtt szokott szólni. Eszembe jut, hogy mi van, ha a saját szemüvegem egyik lencséjét találtam meg, de nincs idő ellenőrizni, a gyomoridegem   megnyugszik.

Ágyúdörrenés. Vízbe velünk! Amikor négyszáz ember próbál egyszer úszni kezdeni, rögtön forgalmi dugó keletkezik. Mintha parafából lenne, a víz felszínén lebeg ez a dugó. És rugdosódik, és csapkod, és szerencsétlenkedik. Az ébredéskor megspórolt rossebekből néhányat elpazarlok embertársaimra. Aztán szép lassan mindenki megtalálja a helyét, én az utolsók között – de evickélünk. Hogy merre? Mindenki az előtte úszkat követi, bója nem látszik sehol. Csak a köd gomolyog, mint az Excaliburben, amikor Merlin megidézte a sárkány lehelletét. Van egy manusz, aki egy másik úszót követ szorosan, hogy nyomdokvizén haladva erőt spóroljon. Sajnos, néha mögöttem úszik, karmolja a talpamat. Majd a bringán megrúgom! Míg ezen spekulálok, meg kell állnom a chipet a bokámra rögzítő izét megigazítani. Birkózom magammal a vízben, vagy húsz nálam is lúzerebb úszó megy el mellettem. Újabb rossebek, chiptartó végképp önálló életet él, az úszás első köre után a parton igazítom meg. Aztán vízbe velem!

Úszás után, száz perccel a rajt után elkezdek átöltözni, nagy vidámkodás a sátorban, tanácsok röpködnek, míg a brigás cuccot rángatjuk magunkra. Azon tanakodom, hogy merre járhat az élmezőny. Úgy harminc kilométerrel lehetnek előbbre, így lemondok az üldözésükről: kétszer is sorompót kapok, ez igazolja, hogy okos döntés volt.

Folyt. köv. (de tényleg)

Szalóki Róbert barátom vasárnap Olaszországban fut egy ötvenkét kilométeres versenyen. A Pistoia–Abetone ultramaraton jó egészséges terepen megy, ugyanis 65 méteres tengerszintfeletti magasságból rajtolnak, és 1388 méter magasan várja a versenyzőket a célkapu. Ahogy a pályarajzot elnéztem, a harmincharmadik kilométertől már csak felfelé vezet az út. Gondolom, ilyenkor másnak nincs értelme, mint az elején mindent bele, aztán fokozni a tempót. Ezt a tanácsot elfelejtettem a telefonban mondani Szalókinak, de a Kékes Csúcsfutás előtt már hallhatta tőlem, talán nem felejtette el. Megbízható fiú, szerintem emlékszik. Remélem, a kalapnyi jókívánság, amit kapott tőlem, hasznos lesz.

Amióta blog időszámítása szerinti legutóbbi bejegyzés megszületett, túl vagyok a Balaton-körön meg egy középtávú triatlon versenyen. Nem minden tanulság nélküli sportnap volt mindkettő.
A Balatont kerékpárral megkerülni mindig nagyon jó móka, bár vannak percek, amikor ennek ellenkezőjéről is hagynám magam meggyőzni. Június első szombatján volt vagy 150 ilyen perc, de előbb-utóbb minden mélypontról van elmozdulás. Így volt ez most is. Balatongyöröktől Balatonfüredig eléggé utáltam a sportolást, és meglehetősen kedvetlenül tekertem, de aztán az utolsó frissítőállomás után magamhoz tértem. Az utolsó negyven kilométer már jól telt. Egy jó kis bollyal haladtam ez első hetvenöt kilométeren, 38-39 kilométeres átlagsebességgel hagytam magam mögött a déli partot. A Keszthely előtti frissítőállomásnál a boly nem állt meg, én viszont megnyomtam a leszállásjelzőt, és fájó szívvel néztem a tovasuhanó erős gyerekek után. Magamhoz vettem egy kis vizet meg banánt, aztán elindultam én is. A meteorológusok ugyan hallgatnak róla, de népi megfigyelések szerint a boly távoztával rögtön szembeszél alakul ki. Ezt a tapasztalatot ismét megszereztem, és egyéni időfutamversenyzővé avanzsálva elkezdtem utálni a kerékpározást. Szó mi szó, a Balaton-kör kétszázegynéhány kilométerével csaknem megdupláztam idei kerékpározási adagomat, így talán érthető is, hogy miért volt visszafogott a vidámságom. Míg küzdöttem minden egyes nyavalyás kilométerrel, azon tanakodtam, hogy az olyan pudingokat, mint én, miért engedik indulni? Választ nem kaptam a kérdésre.
Nem túl erős, de megbízható szembe vagy oldal-szembeszél volt az északi parton, pont arra elegendő, hogy az edzetlenek haladásának ritmusát széttördelje, de hát nem kívánságműsor ez. Az említett százötven perces „holtpont” közben a feladás gondolata foglalkoztatott a legtöbbet. Jó indokot próbáltam kisütni, de nem sikerült. Azt mégse lehet mondani, hogy feladtam, mert nem esett jól a biciklizés. Persze, az állóképességi sportokat nem arra találták ki, hogy mindig maximális komfortérzet mellett űzze őket a nép, miközben tegezi a királyt.

Az utolsó negyvenes viszont már elég kellemes volt. Láttam, hogy a tavalyi időmtől nem maradhatok el túlságosan, így már azzal a tudattal haladtam, hogy tulajdonképpen sikeres napot zárhatok. És valóban. A célom az volt, hogy körülbelül hat és fél óra alatt tegyem meg a Siófok–Siófok távolságot, és sikerült. Úgy látszik a siker titka a kevés biciklizés.

Hamarosan jön a folytatás, abban lesz egy kis úszás is. Ami után így néztem ki.

Nem a ruha teszi az úszót. (Kákonyi Áron barátom kiváló fotója)

Zegernyében azért nem jó kerékpározni, mert elázik az ember a szélben. Beszéltem Virág István barátommal, ő erősítette meg ezt a gyanúmat. Vasárnap belekerekezett az Izsák és Kecskemét közötti vízi világba, és hazaérve csak sokára lett cseppmentes. A lényeg, hogy készül a Balatont megkerülő Tour de Pelso biciklis maratonra. Mielőtt néhány szót ejtenék erről, nem röstellem Pisti nevében, hogy már tavaly is rühellte az utolsó harminc kilométeres szakaszon fúvó szembeszelet. Biztos az eső hiányzott neki. Remélem, idén is mellőzni kell a csapadékot.

A balatonföldvári emelkedő. Ökimov sárgában.

A Tour de Pelso honlapjának tanúsága szerint vagy hétszáz ember vág neki a 200 kilométeres távnak Siófokról, hogy ugyanoda érjen vissza. Félő, hogy a nagy tömegben eleinte jó eséllyel lehet majd balesetbe keveredni. Igaz, tulajdonképpen mindegy, hogy kétszáz vagy kétezer bringás verődik-e össze, ugyanolyan szép hátasokat lehet dobni. Nagy boly, sok vakhangya. És ezek a szorgalmas dolgozókból kerülnek ki. Bízzál Istenben, és tartsd szárazon a hintőport, akkor talán elkerülöd a bukást!
Persze láttam én már (magamon végigtekintve) olyan bringást, aki csak a földön fekve szembesült vele, hogy hintőpor nélkül indult útnak. De késő bánat - zseb gondolat. Szerencsés esés után ugyanis a feltápászkodó kerekes a meze hátán lévő zsebet tapogatja, ellenőrizve, hogy eltört-e a telefon, kipukkadt-e az energiazselé. Ki. Az olyan. Aki még nem nyúlt ilyen izébe, nem is tudja, milyen öröm, amikor a ragacs elfoglalja a mez hátát. A zselé nagyon makacs, ahová kerül, ott kitart. Nyalogattam én már Fonyódtól (Keszthelyen át) Fűzfőig zöldalmaízű trutyit a kesztyűmről, amikor a csomag tartalmának csak felét sikerült lenyelni. Mert a többi szétfolyt. Próbáltam a bicikli kormányáról is lenyalni, de százhúsz kilométer nem volt elég rá, hogy sikerüljön. Jobb a zselét otthon hagyni, vagy indulás előtt, de mindenképp zuhanyozás közben elfogyasztani.
Esni persze zselé is nélkül is lehet. Akár egy helyben állva is. Forgalmas kereszteződésben, a zebránál a zöldre várva felborulni már-már a magamutogatás gyanújába sodorja magát az ember. Megálltam a lámpánál, kioldottam a bal lábam a pedálból, hogy le tudjak támaszkodni. Majd jobbra eldőltem. Elegánsan, írnám, de az valószínűtlen, mert abban az egy-két másodpercben, míg fölborulóban voltam, erőteljesen és izgatottan rángattam a jobb lábam, hogy kioldjam a pedálból. Sikertelenül. Vannak helyzetek, amikor meg tudja őrizni az ember a méltóságát. Ez nem az volt.
A Pelso persze nem az esésekről szól. Az is csak amolyan kalandtúrába oltott bringaverseny. Van, akinek a túra jelenti a kalandot, van, akinek a versenyzés. Akik negyven körüli átlagtempóval nyomják le a Balaton-kört nyilván más élményei vannak, mint az olyan túrázóknak, akik óránként húsz kilométert tesznek meg. Aki sokáig van kinn a pályán, azt több benyomás éri.
De hallottunk már olyanról is, aki benyomott útközben. Én meg szoktam ezt hagyni a befutó utánra. Kikéred a söröd, elégedetten hátradőlsz a székben… és elpukkan a zselé.